A világ legrosszabb embere

Egy tehetséges lány elkezdi az egyetemet. Aztán egy másikat. Aztán hagyja azt is. Eközben elkezd egy férfit is. Na jó, abból is többet. Befejezés a film végére sincs.

Előre le kell szögeznem, hogy A világ legrosszabb embere nem egy románc. Bár az alkotók mindent megtettek annak érdekében, hogy az első felvonásban minden egyes képkockáról lefolyjon a műfaj összes giccse, a film akkor is a legmélyjén egy kis társadalomkritikával megfűszerezett felnövésdráma. 

Adva van egy fiatal (mert egy huszonéves ugyan miért is ne lenne az?) főhős, aki bizonytalan a céljaiban, a kapcsolataiban, magában, szóval a világban elfoglalt helyében; mindezek miatt pedig új élményekbe kóstol bele, miközben sok szokással, illetve emberrel szakít, amiket és akiket korábban szeretett. Majd pedig valahol a cselekmény háromnegyedénél jól pofára esik, hogy aztán a film végén egy padon ülve, szigorúan ukulelés indiezenei aláfestéssel nézzen valami allegorikus csendéletet, miközben meghitten olyan arcot vág, hogy: "Most már értem!". 

A filmre illik minden a fenti bekezdésből, leszámítva az utolsó mondatot. Főhősünk fülében – sajnos, nem sajnos – azután sem cseng fel a Mumford and Sons valamelyik slágere, miután már a sokadik önmegvalósítási lehetőségét hagyta hátra, és nem az első párjának a szívét törte össze az identitáskeresés oltárán. Cserébe viszont egyre inkább, a saját magával szemben táplált folyamatos kétely és a társadalom hagyományos elvárásai miatt a világ legrosszabb emberének kezdi el érezni magát. Annak pedig nem jár az aranybarna katarzis a naplementében.

A film aktualitása ennek a legrosszabbiság érzésének a leírása. Annak, hogy napjaink agyonbonyolított világának lehetőségei közt, a hagyományos "iskola-munka-család" elvárásrendszerben hogyan tudja magát elhelyezni az ember, hogy egyfelől megélhetése legyen, másfelől pedig boldog, de mindenekelőtt önmaga lehessen.