Flow - Csóti Lili filmkritikája
Most, hogy az Oscar körüli éves háborgás-hullámok lassan háttérbe szorulnak az új premierek izgalmai és csalódásai mögött talán nyugodtabban beszélhetünk a díj elnyerésétől valamelyest függetlenül arról, hogy a Flow (Áradás) 85 perces játékideje alatt, amit átélünk, az valójában annak a folyamata, hogy keressük önmagunkban a lelkünket.
Nem fogok beszélni sem az animáció diadaláról, sem az apokaliptikus mozzanatokról és a klímaválságról, és nem fogom végig elemezni a szereplők metaforikus jellemrajzát sem. Éspedig azért, mert annyi mindenről szól(hat) ez a mű, hogy az intellektualizálásnál jobbnak látom az őszinteség útját: elmondom mit éreztem a Flow alatt, és mire ébresztett rá az, hogy 85 percig sírtam a moziban. Nem azért történt ez, mert animált állatok nagy, csillogó szemekkel ugrándozank a vásznon, és milyen aranyosak. Hanem azért mert – mint az állatok általában – naivak, őszinték és kiszolgáltatottak. Méghozzá úgy, ahogy valahol belül, ott nagyon belül, azon a kis helyen, amire nem akarunk még gondolni sem hátha valaki más is meglátja, mindannyian érezzük magunkat. Olyan kiszolgáltatottság ez, aminek semmi köze a külső világ aktuális politikai vagy gazdasági kérdéseihez, természeti csapásaihoz, vagy társadalmi egyenlőtlenségeihez, hanem egyszerűen abból fakad, hogy vannak érzéseink, emlékeink (jók és rosszak), vágyaink, álmaink és sérelmeink, és félünk, hogy egyszer ezekhez rossz szándékkal nyúl majd valaki. Hogy elveszítjük őket. Hogy elfelejtjük őket. Vagy újra át kell élnünk őket. Amikor egy macska egyedül marad az emelkedő vízben, és kétségbeesetten nyávogva keres valamit, valakit, bármit, ami megmentheti, akkor nem őt nézzük ahogy fuldoklik, hanem saját magunkat, amikor magunkra hagytak minket és nem láttuk a kiutat. Amikor egy madár szárnyát eltörik a társai, mert meg akar menteni valakit a többség akaratával szemben, újra látjuk ahogy egy szerettünk, egy barátunk tűzbe megy azért, hogy megvédjen minket; vagy épp az jut eszünkbe, hogy értünk ezt soha senki nem tette meg. A távolodó otthon, vagy a dübörgő vízözön és a feltartóztathatatlanul, megállás nélkül és könyörtelenül vágtató szarvascsorda arra a félelemre emlékeztet, hogy talán egy nap mindent elvesznek majd tőlünk.
De a boldog pillanatokat is ugyanígy megéljük a kis hajó utasaival együtt: a kapibara nyugodt jelenléte egy szülő, idősebb testvér, rokon vagy tanár; valaki, akinek állandó támogatására mindig számíthatunk. Amikor a különféle vágyú és igényű állatok véletlenül együtt kezdenek játszani, majd hirtelen már összebújva alszanak olyan, mint amikor az iskolában leültünk egy idegen mellé, aztán azon kapjuk magunkat, hogy évek teltek el és az az ember, aki mellé a szél fújt minket a legjobb barátunk. 85 percig éljük tehát át folyamatosan a legbelsőbb emlékeinket, a szépeket és fájdalmasakat néhány kis állat vízről tükröződő képében. Nem gondolom, hogy feltétlenül szükség lenne emellett üzenetre is, de az is fért a filmbe, talán megszámolni sem lehet, olyan sok. Sokat is lehetett már olvasni ezekről, de nem találtam meg köztük azt, amit én éreztem az utolsó képkockák után. Hogy olyan világban élünk, ahol gyakran úgy tűnik, nagyon kevés már a fenntartás nélküli jóindulat és az önzetlen segítség; úgymond az emberség. A Flow világában ez azután is így van, hogy minket már rég elsöpört a víz. De ez nem azt jelenti, hogy nem próbálkozhatunk.
Így értem hát, hogy a Flow egy olyan film, amiben keressük a lelkünket. Először emlékeztet, hogy van, és hogy a léte azt jelenti rengeteg dolog fáj, és rengeteg dologtól félünk, de leginkább attól, hogy egyedül maradunk egy nagy viharban, és nem lesz, aki kinyújtja felénk a kezét. És ha szerencsénk van, a végére arra is rájövünk, hogy ezzel mind így vagyunk és talán jó döntés lenne ezzel a tudattal fordulnunk egymáshoz.
Csóti Lili
(Áradás [Flow]. Rendezte, animálta, vágta, részben írta és zenéjét szerezte: Gints Zilbalodis – ezúton is köszönjük neki – 85 perc, 2024.)